Kedves 4 évvel ezelőtti önmagam!
Tudom, hogy most szörnyen érzed magad. Úgy érzed elbuktál, és nem vagy az az anya, akit a gyermeked számára elképzeltél. Pedig nem vagy rossz, csak rosszul.
Semmi sem úgy alakult, ahogyan tervezted. Egyre rosszabbul érzed magad, úgy érzed, hogy menthetetlen vagy, miközben reménykedsz, és várod, hogy valaki végre észrevegye azt, hogy mennyire nagyon szenvedsz, és megmentsen. És nem jön senki. Vagy mindenesetre messze nem úgy, ahogyan szükséged lenne rájuk.
Mindenki csak a tanácsaival jön, keresed a válaszaidat a hatalmas információtengerben, miközben a javaslatok kusza ellentmondásokba ütköznek. Akkora a zaj, hogy már nem is hallod a saját belső hangodat, kivéve azt az egyet, ami belül ordítja, hogy nem vagy elég jó. Azt viszont semmivel sem tudod elnyomni, bárhogyan is próbálkozol.
Haragszol mindenkire, aki segíteni próbál, hogy miért nem veszi észre, hogy mire is lenne igazából szükséged. Hiszen annyira magától értetődő. És mégsem megy nekik. Aztán feladják, menekülőre fogják, egyre távolabb érzed magad mindenkitől, még akkor is, amikor ott vannak körülötted. Rettegsz a magányosságtól, miközben már javában benne élsz.
Nem biztos, hogy attól érkezik a segítség, akitől számítasz rá, de valaki segíteni fog neked, akit lehet, hogy most még nem is ismersz. Lát téged és megérti az érzéseidet.
A kisbabád pedig végtelenül kedves és szeretetre méltó kisemberré fog cseperedni, és te nagyon büszke leszel rá. Még így is, hogy egy halom sérülést begyűjt tőled. Általa megtanulod majd elfogadni az élet tökéletlenségeit és gyönyörködni a változatosságában.
Köszönöm neked, hogy kitartasz és hiszel az álmaidban.
Szeretettel ölellek,
Adél
