Anyukám kérdezte tőlem múltkor, hogy mit is csinálok én pontosan. Ez gyakori kérdés, és nehéz rá válaszolnom, viszont ez az írás talán segít kicist közelebb kerülni a lényeghez.
A tegnapi beszélgetés nagy mérföldkő volt számomra. Először volt nálam Sára személyesen. Sokkal könnyebb volt mederben tartani a gondolatait és érzéseit, mint az online alkalmakon. Valahogy jól jött, hogy Sára nem a megszokott környezetében van. Igaz, hogy nekem nem kis kihívás volt “terápiás rendelőt” varázsolni a családi otthonunkból, ugyanakkor a fizkai készülődés segített a lelki ráhangolódásban is. Illetve ebéddel is vártam, ami fontos volt Sárának ahhoz, hogy megérezhesse, milyen érzés, amikor hagyja, hogy más gondoskodjon róla. Elsőre még aggódott picit, de megnyugtattam, hogy ez rendben van számomra. Nekem jólesett főzni, hogy tényleg csak arra figyelhettem. Így legálissá vált számomra a multitasking elengedése.
Amikor Sára próbálta elaltatni babakocsiban a gyermekét, éreztem rajta, hogy már nagyon ki van rá éhezve, hogy végre elaludjon a babája, és csak magára figyelhessen. Persze pont akkor kezdtek max. hangerővel harangozni, amitől felébredt a picúr. Nagyon ismerős érzés volt, megannyiszor átéltem ezt a feszültséget, így együttéreztem magammal is, és utána javasoltam neki, hogy nyugodtan hozza fel, és altassa el a gyerekszobájában. Ettől megnyugodott, hiszen ekkorra már ki volt ő is merülve, és fekve neki is egyszerűbb volt, mint sétálva, így az idő nyomása le tudott róla kerülni. Illetve az is segített, hogy így nem a lakáson kívül volt a baba, ami szintén megnyugtatta őt, hogy hallja, amikor majd megébred.
Evés közben beszélgettünk, meghagytam az időt neki, hogy lassan, fokozatosan kikerülhessen a mindennapi pörgéséből. Javasoltam, hogy nyugodtan nézze át a mobiljában az üzeneteket, és amikor már mindennel elkészült, akkor letette az előszobában.
Ebéd után megkértem, hogy válassza ki a helyét a szobában, majd az enyémet is. Lassan, lépésenként érzett rá, hogy igazából ő fekvésre vágyik. Leült egy olyan pontjára a kanapénak, amiről el nem tudtam volna képzelni, hogy ott feküdni is lehet. Aztán odahúzta a fotel lábtartóját, és lejjebb csúszott, így eljutottunk egy nyugágytartásig. Engem persze a kanapé másik végében ültetett le. Na ez nem lepett meg, nagyon ismerős helyzet volt. (A saját terapeutám tudna erről mesélni…) Szép lassan közeledtem felé. Kapóra jött, hogy zsebkendőre volt szüksége, azt meg mégsem lehet 2 méterről odadobni. Felajánlottam neki a takarót, betakartam. Emlékeztem rá pár hónappal ezelőttről, hogy Sára jelezte, hogy nem szereti az érintést, így én engedélyt kértem, hogy megsimíthassam a vállát, és megkértem, hogy jelezze, ha szeretné, hogy abbahagyjam. Már amikor jelentkezett az időpontra, éreztem, hogy megérett a helyzet a változásra. És valóban így volt. Szépen hagyta, hogy simogassam, miközben mázsás érzelmi terheket pakolt le a lelkéről szépen, egyesével, egy mondat – egy sírás ritmusban.
Számomra a legnagyobb élmény az volt, hogy amikor kérdezte:
MÉGIS MITŐL LESZ EZ JOBB?
akkor őszintén tudtam neki mondani:
PONT ETTŐL, HOGY SZÉP LASSAN GONDOSKODUNK RÓLAD.
A válaszom őszintesége és igazságtartalma még engem is meglepett.
Amikor már elértünk a mélyére, felébredt a gyermek, kinyitottam neki a szoba ajtaját, odament, és odabújt az anyukájához.
Sokáig élt bennem egy olyan feszülés, hogy nem akarok anyákkal úgy dolgozni, hogy ott van mellette a gyermeke, de ebben a helyzetben kifejezetten szép keretet adott a terápiás folyamat ívének. Abszolút nem volt sem számomra, sem a kliens számára zavaró. Szépen összeolvadtak.
Megérkeztem abba a felismerésbe, hogy ha én azt szeretném, hogy a kliensem lelassuljon, akkor nekem is lassítanom kell hozzá. Nem huppanhatok két excel közül a google meetbe. Valószínűleg ezt a személyes tapasztalatot az online konzultációkba is tovább tudm majd vinni magammal, hogy igenis legyen felkészülésem, legyen megérkezésem. Talán nem minden ülés előtt fogok 3 órás felkészülést tartani, de abban biztos vagyok, hogy sokkal tudatosabb leszek ezzel kapcsolatban.
Sárával utólag átbeszéltük, hogy előfizetett az általam javasolt 30 napos idegrendszert támogató mozgásprogramra (és velem ellentétben napi szinten csinálja a gyakorlatokat), és az sokat segített neki az érintés befogadásában és a párkapcsolati intimitás megteremtésében is. Amikor legutóbb találkoztunk, én elég tehetetlennek éreztem magam vele kapcsolatban, és jó volt látni, hogy ugyan nem közvetlenül, de tudtam neki segtíeni az akkori elakadásában. Akkor az volt nekem nehéz, hogy láttam rajta, hogy közelségre és gondoskodásra vágyik, mégsem enged magához közel senkit, mert fél attól, hogy megint bántani fogják. De mégis hogyan lehetne valakit távolról gondoskodással és szeretettel feltölteni? Jó volt megtapasztalni, hogy segítőként elég jó vagyok attól, hogy nem mindig és nem mindent tudok egyedül megoldani.
Habár ez most kissé sulis beadandó-szagú írás lett, mindenképpen le akartam jegyezni, hogy majd amikor már naaagyon tapasztalt leszek, akkor is feleleveníthessem ezt az emléket.
Ha szeretnél velem beszélgetni, téged is szeretettel várlak,
Raffayné Tóth Adél Csilla
